2011. július 23., szombat

Az én történetem

A negyedik x-et nemrég átlépő, 173 cm magas, 63,2 kg, súlyát megtartani törekvő nő vagyok. 2010. december 31. – én 66,5 kilóról indultam, 2011. február 15. körül elértem a 63,5 kilót, ami elég is lenne. Most inkább súlymegtartáson, állóképesség növelésen dolgozom.

Fogyás szempontjából én nem büszkélkedhetek kiváló eredménnyel, ugyanis egész életemben inkább sovány voltam, talán jogos lenne a kérdés, hogy mit osztom itt az észt a fogyásról vagy a hízásról, de én inkább az emberi reakcióról, viselkedésről, gondolkodásmódról szeretnék írni és ebben bizony én is elég „szép” példa vagyok, negatív értelemben, és ezt mos megosztom veletek.

24 éves voltam, amikor egy szép napon lehajoltam, hogy zoknit húzzak és nem tudtam kiegyenesedni. Segítségért kiáltottam, kivittek, és mint a deszkát, falhoz támasztottak, így tudtam megenni a reggelimet. Ezután két napig ágyban feküdtem, mozdulni sem bírtam. Két nap múlva, amikor lábra tudtam állni, elmentem orvoshoz. A doktornő felvételt készíttetett és megállapította, hogy hirtelen nőttem, a csigolyák eltávolodtak egymástól, gyengék az izmok stb. Gyógytornát, fizikoterápiát írt ki, továbbá eltiltott az aerobiktól és minden fajta gyors és hirtelen mozgástól, tanácsolta, hogy ne fázzak meg, ne emeljek nehezet, ne cipekedjek stb. A gyógytornát folyamatosan kellett volna csinálnom. Sajnos nem fogadtam meg a tanácsát, nem tornáztam. Aerobikozni nem mentem de így is volt gondom elég: nagyon sokszor előállt az évek folyamán, és soha nem a nehéz dolgok cipelése miatt, szinte mindig a hirtelen mozdulatoktól. Ezen kívül a térdeimmel is gondok voltak, többször kaptam rá fizikoterápiás kezelést.

Elég aktív típus vagyok, gyalogolok (külföldön akár több kilométert naponta), túrázok, a felvonót hanyagolom, akkor is ha a kilencedikre kell felmenni (az Eiffel torony második emeletére is felmentem gyalog, és le is jöttem gyalog) de kimondottan sportolni csak gyerekkoromban sportoltam, akkor is keveset. Utána nem sportoltam, akkor sem, amikor az orvos külön javasolta. Mindig volt valami kifogásom: nem érek rá, fáj a lábam, fáj a derekam, félek a sérüléstől stb. A környezetem is úgy bánt velem, mint a hímes tojással. Az igaz, hogy én sosem hangoztattam a betegségem, de miután lesérültem, már nem tagadhattam. „Jaj, szegény, ilyen fiatalon milyen beteg” – mondogatták, én meg ráhagytam mindenkire. Ebből a szempontból én is olyan voltam mint azok a túlsúlyos emberek, akik inkább sajnáltatják magukat, de tenni valamit, változtatni az életmódunkon nem tudnak, vagy nem is akarnak, úgy mint én eddig. 

Utoljára tavaly ősszel történt meg a baj, amikor lehajoltam egy krumpli héjért és éreztem, hogy fáj. Kiegyenesedtem és végeztem tovább a dolgom de egyre jobban fájt. Reggel már alig tudtam felkelni az ágyból, járásról szó sem lehetett. Délután gondoltam beülök egy kád forró vízbe, mert mivel nincs gyulladás jót fog tenni, ugyanis a víz lazítja az izmokat. Meg is tettem és tényleg nagyon jó hatással volt rám. Kiszálltam a kádból és majdnem hajolni is tudtam. Öltözés közben tüsszentenem kellett, megfogózkodtam a mosógépben de hiába, a tüsszentéstől megrándult a derekam és majdnem összeestem. Valahogy sikerült egy olyan pozíciót találni, hogy lábon maradhassak, de mozdulni nem tudtam. Percekig próbálkoztam, de hiába. Ekkor ismét segítségért kiáltottam (mint évekkel ezelőtt), de segítséggel is alig tudtam mozdulni. Egyik kezemmel a segítőre támaszkodtam, másik kezemben meg egy sétapálca (szerencsére volt otthon), és centimétereket lépve, 10 perc alatt tettem meg 3 métert az ágyamig, de leizzadtam amíg odaértem, és sírni tudtam volna a fájdalomtól. Gyógyszeres kezeléssel pár napig ágyban voltam, kijárni csak a fürdőszobáig tudtam, fél óra kellett, amíg az ágyban egyik felemről a másikra fordultam, éjszaka többször is éles fájdalom nyilallt belém, ha megmozdultam stb. Egyszóval maga volt a pokol. 

Kb. 35 éves lehettem, amikor tudatosult bennem, hogy az eddigi életvitelem hízáshoz fog vezetni, és elgondolkodtam. Mérlegeltem a lehetőségeket. Az egyik az volt, hogy folytatom tovább, gyűjtöm magamra a kilókat, egyre bővebb ruhákat vásárolok, hogy a nadrágból kibuggyanó hurkáimat eltakarjam (ezt már gyakoroltam, de nem tetszett), és kiteszem magam annak, hogy a súlyfölösleg még több egészségi problémát okoz, de ha eddig is alig bírtam a testem a derekam miatt, akkor plusz 10 – 20 kilóval hogyan fogok boldogulni? Kb. 3 éven keresztül néztem, hogy fél kiló, egy kiló, két kiló feljön rám. Mindig azt mondtam, hogy áááá, ez nem sok. Ráadásul a statisztikai adatok szerint sem voltam kövér, hisz 67 kiló egy 173 cm magassághoz nem sok. De ha évente 2 – 3 kilót rakok magamra, hova jutok? A másik lehetőség a fogyás, és a súlymegtartás, és ami ennél is fontosabb, a rendszeres torna és az izomerősítés volt. 

Mint már tudjátok, az utóbbi mellett döntöttem. Nem volt könnyű nekilátni a tornának és az izomerősítésnek, mivel nagyon óvatosnak kellett lennem. Meg kellett (és kell továbbra is) választanom a gyakorlataimat, annak függvényében, hogy mit bírok, és mit nem. Volt olyan gyakorlat, amit csináltam egy darabig, de abba kellett hagynom, mert túlságosan megerőltető volt, de volt olyan gyakorlat is, amiből egy darabot sem tudtam elvégezni. Ennek ellenére nem adtam fel, folyamatosan tornáztam és tornázom a mai napig is. Zárójelben csak egy példát mondok el nektek: felülést kellett végeznem, ami erősíti a hasizmokat, de a hátizmokat is. Első napra 4×10 volt kiírva. Ebből 5-öt sikerült megcsinálni és abbahagytam, mert úgy fájt a hátam, mintha késsel hasogatták volna. Ennek ellenére nem adtam fel. Következő edzésen ismét megpróbáltam, aztán folyamatos ismétlésszám növeléssel eljutottam odáig, hogy már nem fájt a hátam, és ma már 2x1 kg-os kézi súllyal, kezem a tarkón, és elvégzek belőle 5×15-öt, 15 másodperc pihenőt tartva a sorozatok között. Eleinte félhalott voltam edzések után, most már edzés után el tudok végezni még valami más gyakorlatot is.
Odafigyelek az étkezésre is, mert ugye a kettő együtt jár. Inkább itthon főzök, kész, vagy félkész ételeket ritkán fogyasztok. Olajat ritkán használok, helyette inkább párolom a húsokat. Édességet fogyasztok, de mint régebb is, csak mértékkel és inkább azt is itthon készítem el. Ennek ellenére szoktam csokit enni, néha (vendégségben) megiszok egy pohár ürítőt, ritkán megkóstolom a szalonnát, a kacsazsírt, egyszóval nem hiányzik majdnem semmi az étrendemből, de mindent csak mértékkel fogyasztok. A cukorfogyasztást is mérsékeltem, ahol tudok, ott édesítőt használok. A fehér lisztet többnyire teljes kiőrlésűvel helyettesítem. Tejterméket napi rendszerességgel fogyasztok, mert az nagyon fontos. 

Ami a környezetem reakcióját illeti az életmódváltással kapcsolatban, az bizony vegyes volt. Nem hangoztatom az életmódváltást, mert ránézésre nem látszik, hogy szükségem lenne rá és ezért sokan félreértenek, vagy meg sem próbálnak megérteni. A közvetlen környezetemben aki tudta, hogy milyen egészségi gondokkal küzdök, az elfogadta, biztat, bátorít és örül a sikeremnek. Azok, akik nem ismerik a történetemet, csak azt látják, hogy odafigyelek az evésre és edzem, nos tőlük kaptam hideget is, meleget is. Volt aki lehülyézett, mondván, hogy mit akarok én negyven évesen, úgy sem lesz már belőlem szépségkirálynő, vagy fotómodell. Mások az izomerősítés hallatán azt hiszik, hogy testépítői alkatra vágyom. Szóval az, hogy nem vagyok túlsúlyos, még nem jelenti azt, hogy velem kesztyűs kézzel bánnak. Engem ez nem érdekel, van olyan, amikor illedelmesen visszaválaszolok, van olyan is, hogy mosolyogva elengedem a fülem mellett. Ezt tanácsolom másnak is. A cél a fontos. Ne foglalkozzatok azokkal akik ilyet tesznek. Van akit az irigység és a féltékenység vezérel, mások meg egyszerűen tapintatlanok. Koncentráljatok a feladatra, tartsatok ki és akkor lesz eredmény is. 

Összegezve az egészet: mára már kijelenthetem, hogy megérte a fáradozás mert visszakaptam a testem. Pattanok, mint a gumilabda, gond nélkül lehajolok, nem fáj a derekam, sokkal jobb az állóképességem mint másoknak, gond nélkül gyalogolok, lépcsőzök, edzek stb. Persze azért most is minden hajolás és mozdulat előtt megszólal bennem a vészcsengő ami jelzi, hogy figyeljek oda hogyan hajolok és mozdulok, de ez így van rendjén. Amióta edzek és életstílust változtattam, rengeteg energiám van. Régebben úgy keltem fel, mint akit az úthenger kivasalt. Most pattanok, mint a gumilabda.
Egyáltalán nem vagyok büszke magamra, mert elpazaroltam annyi évet a kifogáskereséssel, de most legalább úgy érzem, hogy megtaláltam a helyes utat, amiről már nem fogok letérni. Ezt a blogot is azért írom, mert reménykedem, hogy valaki csak tanul az én esetemből és talán hasznosak lesznek a megfigyeléseim, gondolataim és tapasztalataim. 

Köszönöm, hogy elolvastad.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése